Búcsúzunk...

Miklós bácsi 1964-től 1999-ig, 35 éven keresztül vezette a Bobai Általános Iskolát. Életét a pedagógusi hivatásnak, a gyermekek nevelésének és iskolánk közösségének szentelte.

Távozásával nem csupán egykori igazgatónktól búcsúzunk, hanem egy olyan embertől, akinek munkája, embersége és példája generációk életében hagyott nyomot.

Emlékét szeretettel és mély tisztelettel őrizzük.

Őszinte részvétünket fejezzük ki családjának, szeretteinek és mindazoknak, akik ismerték és szerették.

Nyugodjék békében, Miklós bácsi!

Búcsúzunk Kovács Miklóstól

Vannak emberek, akiknek a távozásával nem egyszerűen egy ember hiányát érezzük. Hanem azt is, hogy velük együtt egy darab közös történet, egy korszak, egy közösség emlékezete válik múlttá.

Kovács Miklós ilyen ember volt.

Életének jelentős részét a pedagógusi hivatásnak szentelte. 1956-ban kezdte meg tanítói pályáját, majd 1963-ban Bobára került, ahol egy évig igazgatóhelyettesként, 1964 szeptemberétől pedig egészen 1999-ig, harmincöt éven át az iskola igazgatójaként szolgálta a települést. Közben megvalósította ifjúkori álmát is: 1972-ben matematika–fizika szakos tanári diplomát szerzett.

De egy életpálya adatai önmagukban soha nem tudják elmondani, mit jelentett egy ember jelenléte egy közösségben.

Miklós bácsi nem egyszerűen igazgató volt. Ahogyan néhány évvel ezelőtt, vasdiplomájának átadásakor megfogalmaztuk, valódi „néptanító” volt.

Olyan pedagógus, akinek munkáját nem lehet pusztán években, diplomákban, tanítványok számában vagy elvégzett feladatokban mérni. Mert amit egy igazán jó pedagógus ad, annak egy része láthatatlan marad. Beépül a tanítványok gondolkodásába, tartásába, életébe. Egy mondatban, egy gesztusban, egy példában tovább él akkor is, amikor már régen elhagyták az iskola kapuját.

Miklós bácsi ilyen örökséget hagyott maga után.

Aki ismerte, tudta róla, hogy a pedagógusi életpálya számára nem egyszerűen csak foglalkozás volt, hanem hivatás, szolgálat. Éppen ezért volt ő egyszerre tanár, igazgató és a település olyan meghatározó embere, akire generációk emlékezhetnek hálával.

Ha egyetlen háromszavas örökségben kellene megfogalmaznunk mindazt, amit tőle kaptunk, ma is ugyanazt mondanánk: Szeretet. Szolgálat. Szakma.

Szeretet a gyermekek iránt, akikért dolgozott. Szolgálat az iskola és a közösség iránt, amelyet évtizedeken át vezetett és szakmai igényesség, tudás és elkötelezettség, amelyet egész pályája során képviselt.

Most, amikor búcsúzunk tőle, talán nem is az a legfontosabb, hogy felsoroljuk, mit tett. Hanem hogy kimondjuk, nyomot hagyott.

Nyomot hagyott az iskola történetében, amelynek formálásában meghatározó szerepe volt. Nyomot hagyott a kollégák emlékezetében. És mindenekelőtt nyomot hagyott azoknak az embereknek az életében, akiket tanított, nevelt, vezetett vagy egyszerűen csak ismert.

Egy pedagógus munkájának igazi eredménye éppen ezért nem mindig látható. Nem lehet mérlegre tenni, nem lehet számokkal pontosan kifejezni. Ott van azokban az emberekben, akik valamikor a keze alatt tanultak, és akik talán észre sem veszik, hogy egy-egy gondolatukban, döntésükben, tartásukban továbbvisznek valamit abból, amit egykor tőle kaptak.

Miklós bácsi életműve ilyen örökség.

Mi pedig, akik ismertük, dolgozhattunk vele, tanulhattunk tőle – vagy egyszerűen csak részesei lehettünk annak a közösségnek, amelyet évtizedeken át szolgált – most hálával gondolunk rá.

Köszönjük, Miklós bácsi.

Köszönjük a munkáját, a tudását, a példáját, a hivatás iránti szeretetét és mindazt, amit az iskolának és a közösségnek adott.

Egykori igazgatóként, kollégaként, pedagógusként és emberként is méltó helye marad iskolánk történetében és azok emlékezetében, akik ismerték.

A látható életút most véget ért.
De amit szeretettel épített, az nem tűnik el vele.

Emlékét szeretettel, hálával és mély tisztelettel őrizzük.

Nyugodjék békében, Miklós bácsi.